Természetesen bejárta a hazai és nemzetközi sajtót, hogy a Ferrari leleplezte az új „belépő” szintű sportkocsiját, az Amalfit – amely az Auto Check Center szervizhálózat friss írásában is főszerepet kap. A kocsi szép (milyen lenne?), 3.8 literes V8 és 640 benzines lóerő, megfutja a 300-at (naná) és valami százvalahány millió forint lesz, mire itthon is kaphatóvá válik (a hírek szerint 2026-ban), amit persze mint minden magyar, mi is tűkön ülve várunk.
Az újdonság (többé-kevésbé, mert a Roma „továbbgondolásának” látszik, nem vadiúj fejlesztésnek) az új kaszni alatt egyébként a Ferrari polcairól leszedett elemekből áll össze, de mivel azokon a polcokon nincs rossz, gyenge vagy korszerűtlen cucc, olyan nagyot nem tudnak hibázni.
Szórakoztató módon egy ilyen kocsi megjelenése, sőt, beharangozója a piacon minden szakmédium figyelmét felkelti, és részletekbe menően foglalkoznak az újdonsággal: milyen magas, milyen gyors, hogy van varrva a lovacska az ülésbe stb.
Az álszent kérdés az, hogy mégis miért? Miért érdekes ez, pláne ilyen részletesen, amikor az olvasók között talán egyetlen egy sincs, és az autós újságírók között is kevés, aki valaha ült, vagy ülni fog Ferrariban egyáltalán, nemhogy ebben az új modellben. Miért érdekes egy II-es Octavia üléséről, hogy nincs hibrid rásegítés az Amalfiban?
Gondolom, hogy akik nem gyalog járnak, hanem valódi vásárlóerőt jelentenek a Ferrari szempontjából (évi 40-50 új, autót ad el itthon a márka) pláne, ha már vettek is korábban néhányat, mindig időben értesülnek az újabb, kiváló ajánlatról. Ezen az itthon kb. 150 emberen kívül miért érdekes ez? Egyáltalán miért vesz valaki Ferrarit, amikor közúti használatra szinte alkalmatlan, a fenntartása pokolian drága (oké, kit érdekel?), és még egy hétre sem lehet vele kiugrani Zermattba, mert nincs normális csomagtartója? Nos, ezt nem nehéz megmagyarázni. Ha az ember anyagi helyzetét kicsit sem befolyásolja, hogy vesz-e egy ilyet vagy sem, akkor miért ne? Jó játék, adrenalinlöket a vezetése, lényegében keréken guruló hullámvasút. A vevőket tehát könnyű megérteni. De az olvasók?
A vicc és talán a megfejtés az, hogy a Ferrari kissé groteszk módon nem, vagy csak részben a vásárlóiból él, és jelentős részben azokból az olvasókból, akiknek 0 esélyük van akárcsak beleülni valaha egy ilyen kocsiba. Ugyanis a gyártó azért tud elkérni 100, 200 vagy akárhány millió, esetleg 1,4 milliárd forintot egy kocsiért (nem vicc, ennyibe fog kerülni az F80-as), mert a Ferrari a nagybetűs álomautó, a csoda, az autózás csúcsa stb. Márpedig ezt nem, vagy nemcsak azok gondolják, akiknek van ilyenjük vagy lehetne, hiszen ők sokféle szuper sportkocsi közül válogathatnak, és nincs közöttük rossz. Ezt a piedesztált azokra a tömegekre építik, akik már a név hallatán elkezdenek alázatot gyakorolni, miközben fogalmuk sincs, hogy egy ilyen kocsi valójában milyen. Akiknek sose lesz. Akiknek az autó fogalma egyet jelent a kifényesedett, csokifoltos ülésmagasító felől érkező háttámlarugdosással, a szomorú arcú tankolással, a bontott katalizátor keresgélésével a Jófogáson.
Ahhoz, hogy a Ferrari a köztudatban az legyen, ami, égető szüksége van a közre; arra a több milliárd emberre, akinek soha nem lesz, vagy lehet ilyen drága játéka, de tudja, mi az. Azok, akik tényleg megveszik ezeket a kocsikat, nem kis mértékben azért veszik meg, hogy azok, akik soha nem veszik meg, egyből lássák, hogy a vevők viszont azon emberek közé tartoznak, akik igen. A korlátozott példányszám, az exkluzivitás, a pedigré, a kaszt, a történelem, az olasz virtus, Hotel du Cap-Eden-Roc, ’73-as Chateau Montelena Chardonnay, William Fioravanti. Mindez mit sem ér azok nélkül, akiktől ezekkel a díszletekkel különbözni kell. Viszonyítás nélkül nem lehet valaki sem gazdag, sem szép vagy sikeres.
Amúgy ez különösen a mai, tényleg exkluzív, lovacskás kocsikra igaz, mert régen a helyzet még rosszabb volt. A ’80-as években a Ferrari tulaj simán találkozhatott olcsó Fiat alkatrészekkel a beltérben, arányaiban alig olcsóbb árak mellett, miközben egy mai Ferrari, pl. a már említett, „belépő” szintű Amalfi éves fenntartási költsége is 3-5 millió Ft. körül van a benzinen felül, már ha semmi baja nincs. Ennél egy szuperexkluzív darab sokszorta többe is kerülhet.
Most akkor mi utáljuk a Ferrarikat vagy a tulajdonosaikat? Dehogy. Csodáljuk, zseniális mérnökök műalkotásainak, kinetikus szobroknak tartjuk őket. Mint a műalkotások jó része, ezek is elbűvölően öncélúak és érdek nélkül is tetszhetnek. Azt sem gondoljuk, hogy mindenki gazember lenne, aki meg tud venni egy ilyen autót, sőt! Az ő helyükben lehet, hogy mi is vennék egyet, és nem állnánk le azon lamentálni, hogy pontosan miért is kell nekünk; ha beleültünk, valószínűleg ez már úgysem vetődik fel többet.