A normális emberek ugye évezredek óta azok, akik olyanok, mint mi. Mármint minél jobban hasonlít az életformájuk, élethelyzetük, külsőjük, koruk stb. a beszélőjéhez, annál normálisabbak és minél jobban különbözik, annál furcsábbak, nemnormálisabbak. Így lesz minden, a miénkhez hasonló autó norma, míg a miénknél drágábbak luxus, gizda, hodály vagy más negatív jelzővel ellátottak, az olcsóbbak pedig bádogdobozok.
Mert az ember ilyen. Ha valaki szépen beülteti magát és szeretteit reggel a családi kocsiba, és elgurul mondjuk a Balatonra vagy „Horvátba”, hogy ott kipakoljon a bérelt apartmanban, az normális, ahogy mindenki más is, aki ugyanezt teszi. Ha azonban tetősátrat szerel egy nem is túl megbízható autóra, esetleg utánfutót köt a kocsija után, arra motort pakol, vagy lakóautóval vág neki a távolságnak, az már gyanús. Ha mindezzel el is hagyja Európa határait, és meg sem áll Észak-Afrikáig, Kazahsztánig vagy Koreáig, az már „biztos, hogy nem normális”.
Utóbbi véleményhez illik hozzátenni, hogy egyébként is nyilván nem dolgozik normálisan (lásd feljebb), valaki más pénzéből él, hogy ennyi időre el tud menni, illetve tuti nincs családja, valami életművész, szigorúan pejoratív hangsúllyal, mert ebben az értelemben ez mindenkinek kijár, aki nem szív úgy, mint mi, mégis megtehet olyasmit, amit mi nem tudunk vagy merünk.
A normalitás és nemnormalitás mértéke egyébként egy jól behatárolható skála. Minél jobban közelít az egyén, a viselkedése és életmódja, lehetőségei a hazai átlaghoz (amit egyébként a jogi környezet is szorgalmaz), annál normálisabb az illető, és fordítva: minél inkább kilóg az írott vagy íratlan szabályok közül, minél bátrabb és egyénibb, annál nemnormálisabb lesz. Természetesen senki nincs statisztikailag tökéletesen a skála egyik vagy másik végén, a megítélés origója pedig mindig maga az ítélkező.
Ha én ‒ maradjunk a kocsiknál ‒ Alfával járok, akkor a többi alfás lesz a normális arc, a többiek pedig autótípusok szerint megkapják a saját sztereotípiájukat. Egy hibriddel járó toyotás felől azonban az alfás lesz az extrém, mert nagyon más a fontos neki egy kocsiban, miközben mindketten az optimális kocsit vették a saját szempontjaik szerint.
Jelen írás legfontosabb üzenete az, hogy merjünk nemnormálisak lenni. Természetesen senkit nem buzdítunk olyan extremitásokra, amelyek messze kívül esnek a komfortzónáján, és amelyet, ha meg is csinál, rosszul érzi magát tőle, vagy túlterheli magát vagy a környezetét valamilyen szempontból.
A javaslat csak annyi, hogy próbáljuk azonosítani, mi tesz bennünket boldoggá, és merjünk az adott irányba lépi legalább néhányat a személyiségünk, neveltetésünk stb. határain belül.
Ha csak az autókról beszélünk: hol és hogyan szeretünk autózni? Szeretünk-e egyáltalán, vagy csak nincs jobb? Mi a kedvenc felületünk? Autópálya? Szerpentin? Versenypálya? Homokbuckák? Hogy szeretünk menni, gyorsan? Lassan? Olcsón? Kényelmesen? Elegánsan? Tágasan? Talán ma még nem engedhetjük meg magunknak azt a kocsit, ami maximálisan kiszolgálja az álmainkat. Talán soha nem is lesz meg a Ferrarink, emelt Land Cruiserünk, driftre épített BMW-nk, az elképzelt veteránunk vagy Rolls Royce-unk. A többség se megvenni, se fenntartani nem tudja ezeket az autókat, talán sokaknak ideje, képességei sem lennének, hogy kihasználja ezek tudását. Ezzel együtt, ha egyszer valaki döntési helyzetbe kerül, hogy milyen autót válasszon ‒ de vonatkozik ez bármilyen más döntésre is ‒ legalább egyet-kettőt próbáljon meg lépni a vágyott irányba. Ha teheti, válassza a kicsit sportosabbat, nagyobbat, elegánsabbat stb. merjen élni, mert ez teszi szebbé a mindennapokat.
Természetesen itt is a legfontosabb, hogy az ember képben legyen azzal, hogy mit is csinál éppen. Egy felelőtlenül, kizárólag vágyvezérelten hozott döntés hamar tönkre teheti az örömöt, a családi kasszát és békét. Jó, ha tudjuk, hogy mi milyen kompromisszumot és áldozatot kíván, mennyibe kerül, mennyi időt követel. Ne találjuk néhány hónap múlva magunkat egy amerikai álomautóban, amit se tárolni sem itatni nem tudunk, egy terepjáróban, ami nem fér be a garázsba, egy ötmilliós Rollsban, amihez nem tudunk új műszerfalat venni, vagy a kanapén, amiért egy rozsdás vacakra költöttük a családi nyaralás árát. Ha kétségei vannak valakinek afelől, hogy belefér-e az életébe a tervezett lépés, mindenkinek nagyon szívesen segítünk, természetesen csak autók vonatkozásában; ugyanígy üzemben tartani is segítünk a vágyott kocsit.
Nyilván, ha az „életet”, de legalábbis egy részét a saját elvárásainkhoz akarjuk hajlítani, az mindenképpen energiát, kitartást, kompromisszumokat követel majd. Mérjük fel ezeket, tegyük fel a kérdést, hogy mindez ér-e nekünk annyit, majd lépjünk az eredménynek megfelelően kisebbet, nagyobbat, vagy akár egyáltalán ne, de onnantól legalább végig gondoltuk, és tudni fogjuk, hogy miért döntöttünk így vagy úgy. Ha tényleg erős a vágy, előbb-utóbb, valamilyen mértékben teljesülhet. Ha nem, és lemondunk róla, legalább sokkal kevésbé emészt majd a következő években.